Nancy, az egykori Lotaringiai Hercegség fővárosa, idén ünnepli kétszázötvenedik évfordulóját annak, hogy Franciaország része lett.
A középkori időkről tanúskodik ma is az óváros (Ville Vieille), Stanislas Leszczynskinek pedig - aki I. Szaniszló néven lengyel király volt 1704–1709 és 1733–1736 között, majd 1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege - egy impozáns fő teret (Place Stanislas) és számos más lenyűgöző helyet köszönhet Nancy.
A 19. század végén a város a francia Art Nouveau mozgalom egyik fő központja lett, amikor is Émil Gallé megalapította a Nancy iskolát. A Szépművészeti Múzeum (Musée des Beaux-Arts) és a Nancy Art Nouveau Iskola Múzeum (Musée de l’École de Nancy) őrzi a korszak csodáit, a város századforduló környékén épült villái és lakóházai pedig olyanok, mint a hímes tojások.
Stanislas, aki mindmáig népszerű, egyszerre hős és cool. Ezt bizonyítja, hogy street art alkotásokon is viszontláthatjuk - igen, a jelen kor urbánus művészei is nem mindennapi alkotásokkal tarkítják és teszik még színesebbé Nancyt -, valamint a város tömegközlekedési hálózatát is egyszerűen Stannek hívják.
Az 1935-ös bécsi előbékével XV. Lajos megszerezte a Habsburg Birodalomtól Lotaringia és Bar hercegségeit, melyeket életfogytig tartó birtokba adott a lengyel örökösödési háborúban trónját vesztett apósának, Stanislas Leszczynskinek. Stanislas halálával, 1766-ban a területek Franciaország részévé váltak.
Stanislas a (ma) róla elnevezett teret és a köré emelt impozáns épületegyüttest eredetileg a Napkirály tiszteletére építtette. A tér déli oldalán ma a városházát (Hôtel de Ville), a keletin az Operaházat és a Grand Hotelt találjuk, nyugati oldalán a Szépművészeti Múzeum áll, mellette pedig fancy kávézó-éttermek. Az északi oldalon, kicsit távolabb egy diadalív vezet át minket a Place de la Carrière-re. A Place Stanislas közepén egykor XV. Lajos lovasszobra állt, a francia forradalom azonban ledöntötte, így ma Stanislas bronzszobrát találjuk ott.
A Place Stanislas a Place d’Alliance és a Place de la Carrière terekkel együtt 1983 óta az UNESCO világörökség része.
Mi is körülnéztünk.
A szatmári szilvalekvár lelkes híveként (az eredeti, az igazi szilvalekváré, amiben a szilván kívül más nincs, se cukor, se semmi; és kenyérre kenve, tejföllel, dióval együtt isteni harmóniát teremt, igen), aki bármi racionális okfejtés vagy érdek nélkül, őszintén oda van a budapesti Iparművészeti Múzeumért, Barcelona utcáiért és Gaudi munkásságáért, csak azért mert olyan szépek...; szóval akkor egy olyan valakinek, akinek a szilvától és az 'új/modern művészet' (avagy szecesszió) alkotásaitól örül a szíve-lelke, mit is adhat a francia Nancy, az Art Nouveau egyik fő központja és a Mirabelle de Nancy ringlószilva névadója? Ígéretes, mindenesetre.
Nancy két nap alatt azonban igazán nagy falat, épp ezért kedvünk szerint fedeztük fel.
A Szépművészeti Múzeum megfelelő kezdés volt, ámulatba ejtett a Daum-kollekció, és még kíváncsibbá tett minket. A múzeum gyűjteménye a csodás üvegtárgyakon túl is különleges, láthatjuk például Manet, Picasso, Rubens, Modigliani és Rodin egy-egy művét, de távol-keleti művészek alkotásait is. Belépéskor és távozáskor pedig a kortárs darabok hökkentenek / hökkenthetnek meg, no meg kápráztatnak el, ha kinyitjuk azt a bizonyos ajtót és bemegyünk abba a bizonyos szobába. Rendkívüli élmény. Készült kép titokban - lásd alább -, de azt mondom, ott kell lenni, és ki kell próbálni! :)
Az Art Nouveau Múzeum következő nap nyűgözött le minket. A Nancy iskola művészeinek bútorai, kerámiái, üvegtárgyai és egyéb műalkotásai Jean-Baptise Eugéne Corbin - az iskola alkotóinak és munkáiknak nagy pártfogója és gyűjtője - egykori házában tekinthetőek meg. A múzeum-ház semmiképpen sem mondható hivalkodónak: egy átlagos, külvárosi utcában található, átlagos kapuval az utcafronton. De amint belépünk a kertbe, már tudjuk, varázslatos helyre érkeztünk. A ház belülről pedig csupa rejtett, buja, gazdag részlet. Szemünk elé tárul az Art Nouveau Nancy iskola maga.
Nancy a gasztronómia terén is számtalan dologról híres (mint például macaron - ami nem a sokszínű párizsi macaron -, bergamott cukorka, quiche, pâté lorrain, sajt vagy szarvasgomba), minden kapható és elérhető a pékségekben, boltokban és az óvárosi piacon (ahol a halak és a tenger gyümölcsei hanyagul fekszenek az asztalon kiterítve). A pékségek sós finomságai mellett pedig mi bátran kiállunk. Nem hagyható szó nélkül, hogy a Nancyben csodás belga söröket csapolnak, a francia sörkoktélok mellett - igen, mert Franciaország északkeleti részének külön sörkeverési kultúrája van. Érdemes kíváncsiskodni, hogy mi is az a Picon, Panaché és Monaco.
Minket az autentikusság elbűvöl, így szinte kellett, hogy megtörténjen, hogy egy Art Nouveau stílusban épült ház után kutatva, átsétálva az óvároson, éhesen belebotoljunk egy olyan helybe, ami kívülről kétesnek tűnt, de bekukucskálva az üvegajtón annyira barátságosnak látszott - no meg láttam üres asztalt, és épp jött még valaki -, hogy bementünk. Az étlap csak francia nyelvű volt, a tulajdonos-pincérnő csak francául beszélt, de megkaptuk az utolsó kétszemélyes asztalt, és még segítőnk is akadt a fordításban egy vendég személyében. Mi nem igyekeztünk lefordítani mindent, mint máskor, hanem kikértük a bőségesebb menüt, ahol az előétel csiga volt valami csodálatos szósszal két lepényféleség között (a csiga kötelező :)), desszertnek meg megkóstoltam a ringlószilvát, flambírozott kompót formájában, fagyival. És mégis, a másik desszert-választásunk: az almáslepényféle mogyorófagyival, finomabbnak bizonyult. A kicsiny La Mercerie étterem atmoszférája, a zsúfolt és beszélgetésektől élettel teli tér olyan hangulatos volt, hogy észre sem vettük, hogy lassan már két órája nyugodtan eszegetünk, és ott is maradtunk volna még egy ideig, ha nem rajtunk múlik, és nem kell elsietnünk, hogy még időben odaérjünk, a házról már lemondva, a múzeumba.
És mivel a szavak a valóságnak csak jelzései, nem tükröződései, következzen most pár kép, hátha közelebb visz Nancy valóságához.
Az út maga a boldogság, ugye. Éppen ezért a Vogézeken át vezetett utunk Németországból Nancybe, és onnan vissza.
A spontán módon kiválasztott útvonalak és az, hogy Franciaországban az autópályákat igyekeztünk elkerülni, olyan helyekre vittek el minket, ahol néha azt éreztük, egy legelő közepén kocsikázunk, máskor meg - de inkább folyton - lesett az állunk. Így mentünk el véletlenül egy óriási bazilika mellett is, amit visszafelé mindenképpen meglátogattunk.
A Saint-Nicolas-de-Port-i bazilika egyszer csak hirtelen feltűnik a messzeségben, és az ember nem tuja róla levenni a szemét. Fenséges épület, ami mellett minden eltörpül. A 15. század második felében kezdték el építeni, tornyai 85-87 m magasak, így mondhatni elvész a 142 m magas strasbourgi katedrális mellett, és a párizsi Notre-Dame is magasabb nála (96 m), de a bazilika tövében valahogy nem ezt érzi az ember...
Mindenkinek ajánlom a kerülőutakat és Lotaringiát is, mi folyamatosan ámultunk-bámultunk. Van még mit bepótolni! ;)
