Colmar olyan, mint egy andalító séta a melengető őszi napsütésben. Virágosládák telis-tele színes és illatos virágokkal, megannyi színben pompázó fagerendás-spalettás házak, kényelmesen csordogáló ladikok a Lauch-folyón és egyáltalán nem sietős élet várt ránk Elzász szőlőhegyeinek lábánál. Kell ennél több egy csodás, szeptember végi napon?
Colmart elöször 823-ban említit írásos dokumetum, mint koronabirtok, Columbaria Fiscum, vagyis Galambház néven (Colmar latin neve Columbaria). A várost csodálatos módon megkímélte a történelem, így a belvárosban tett sétánkat a középkor, a reneszánsz és a francia klasszicista építészet remekművei kísérik. Már csak ráadás, hogy a Petit Venise negyedben spontán módon belibbenve egy ladikba, a várost átszelő folyócskán ringatózva titkos részleteket is megtudhatunk Colmar történetéből (angol vagy német nyelven).
Van egy 2 Michelin csillaggal rendelekző éttermük is, igen, meg vásárcsarnok, idén augusztustól a folyóra ereszkedő terasszal, ír kocsma, meg macaron-remekműveket kínáló boltocskák, parkok és szökőkutak, és a város nem ordítja felénk, hogy Elzász borfővárosában járunk. Pedig de. És ha nem lenne elég, hogy itt, az Elzászi Borút mentén, a város határát elhagyva (szeptember lévén) aranyszínű szőlőhegy-rengetegek és arany-szőlőtengerek mentén vezet utunk, akkor végül, de nem utolsó sorban megemlítem, hogy Colmar szülötte Frédéric Auguste Bartoldi is, akinek többek között a New Yorki-i Szabadság-szobrot is köszönheti a világ. Szülőháza ma múzeum, ahol megcsodálhatjuk tehetségének egy szeletét. 
Colmarban töltött napunk tökéletes előszava az épp akkor Egusheimban zajló újbor fesztivál volt. A városka főterén a templom tövében megbújva kínálták az idei szüret fehér és vörös borát, Auxerroit és Pinot Noirt, no meg mustot. Az egymást érő bájos borászatok gyűrűjében a bor mellé passzolló diós új kenyérrel és Flammkuchennel a kezünkben próbáltunk részese lenni a mesebli valóságak, amit a kellemes háttérzene és az arra táncoló idős párok bájos tánca tett még varázsaltosabbá. Mintha megállt volna az idő.
Másnap a Vogézek 1120 m méter magas csúcsát hódítottuk meg, ami hátborzongató és lenyűgöző volt egyben, de erről a napról egy következó bejegyzésben mesélek, nemsokára.
Colmarba pedig még visszatérünk, kiváncsi lennék a tavaszi, nyári és téli arcára is, no meg a város kincseinek feldedzésére egyáltalán nem elég egy-másfél nap!
