Egy esős szeptember eleji napon ismét megnéztük Hallstatt városát. A cél a belváros helyett most a világ legrégebbi sóbányája volt, no meg a 360 méter magasban lévő, a Hallstatti-tó fölé nyúló skywalk. A sóbányai kaland lenyűgöző, nemcsak a 7000 éves történetéből adódóan, hanem a túra audiovizuális meglepetései miatt is. A táj kint pedig elvarázsol, még úgy is, hogy olykor semmit nem látni a ködfelhők miatt, és hogy a szakadó eső miatt szednünk kell a lábunkat az erdei sétányon. 

Hallstatt olyan hely, ahova többször vissza kell térni, rengeteg felfedezni való vár még minket is. A sóbánya mindenestre a téli hónapokban zárva tart, így hiába a kinti rosszabb idő, a bánya belsejében mi a dupla ruhában most igazán kellemesen éreztük magunkat.

A Chiemsse fontos szerepet kap majd a jövő évben, így látogatásunk elekerülhetetlen volt.  Az északi tóparton állva, mintha egy szelet Balaton terülne el elöttünk, de természetesen a Chiemsee igazi lénye a villámlátogatásunk alatt még felderítetlen maradt. Az biztos azért, hogy a nyugalom és a harmónia a fő ismérvei...

Szeretem, ahogy egyik dolgoból lesz a másik, ahogy egyik helyszín, alkotás elér egy másikhoz, és így nemcsak random felfedezések egymásutánjai érik egymást, hanem a különböző kalandok egymásba kapcsolódva láncszemekként felfüzödnek egy becses fonalra. 

Mulhouse nemcsak délebbre van, mint Colmar, hanem közelebb is a Vogézek azon részéhez, ahol a legszebb első világháborús emlékhely található, és Belforthoz is, ami igencsak színesre festett város. 

A Vogézekben felfedezett katonai emlékekről írok majd bővebben is, most egy kis mulhouse-i és belforti érdekesség következik. 

Mulhouse-ban, Franciaország Manchasterében található a franciák első nagy gyári munkásoknak épitett negyede, ami született dunaújvárosi lévén igazán kíváncsivá tett. A cite manifeste-t 1853-ben hozták létre a helyi protestáns nagyiparosk kezdeményezéseként, ami akkor kétszáz, Émile Muller tervei alapján készült lakógységből állt. A lakások száma az évszázad végére elérte az 1240-et, a negyed területe pedig a 60 hektárt. A cite manifeste fennállásának 150. évfordulóján neves építészeket – köztük Jean Nouvel-t, Duncan Lewist, Anne Lacaton & Jean-Philippe Vassal építészpárost - arra kértek, hogy tervezzék újra a kertváros bizonyos lakóblokkjait, így a városrészen lenyomatot hagyott a 21. század elejének posztmodern építészete is. Nem költöznék ide azért mégsem.

Belfort nem utolsó sorban az oroszlánjáról hires. Arról a vörös homokkőből faragott óriási oroszlánról, ami a belforti erőd oldalát díszíti, és ami a colamri születésű, a New York-i Szabadság- szobrot is tervezö Bartholdi műve. De miért is került oda? 

Belfort a Jura és a Vogézek közötti keskeny átjáróban fekszik, amely összeköti a Rhone és Rajna folyókat, ezért a római kor óta startégiailag fontos terület – várakkal és bástyával. Igazi erődépítés csak a harminvéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békét követöen kezdődött, amikor is francia kézre került a város. XIV. Lajos Vauban katonai építészt bízta meg a munkával. A csillag alakú rendszert az 1820-as évekkben Haxo tábornok fejlesztette tovább, egy oylan bástya-erődrendszert létrehozva, ahol az önálló erődök komolyabb tűzkapacitással rendlekeztek. Az erődök összekötésével kialakított fizikailag zárt erődláncolat nemcsak egy zárt védelmi vonal kialakulását jelentette, hanem szabadon felhasználható óriási tereket is, amit a csapatok védett állomásoztatására, raktározási célokra használhattak fel - a citadelláról szemlélve igazán szembetünö ez a területnagyság. Az erődrendszer nagy megmérettetésére pedig az 1870-1871- es francia-porosz háborúkor került sor. Strasbourg eleste után megnyílt az út Belfort felé, a várost azonban 1870. november 3-tól 103 napon át hősiesen védte a megerősített erődből egy 17000 főből álló francia csapat (3500 volt csupán katona) a 40000 fős porosz támadás ellen. Denfert-Rochereau kapitány pedig csak francia utasításra adta meg magát (és a várost). Mindez három nappal azután történt, hogy a szebenálló felek fegyverszünetet kötöttek. Az 1871 májusbán aláírt frankfurti béke elismerve a belforti védők hősiességét, a várost és környékét meghagyta a franciáknak, míg ekkor egész Elzász-Lotharingia német kézre került. A Terroir-de- Belfort önálló státuszt kapott, és máig önálló megye. 

A várhegy sziklás oldalában felágaskodni készülő 22 méter széles és 11 méter magas orszlán pedig 1880 óta a belforti francia hősies ellenállást hivatott szimbolizálni.

Az élménybeszámoló folytatása következik, kevesebb (mellé)beszéléssel megpróbálom a csodás fuerteventurai érzést inkább képekben átadni - már ha ez egyáltalán lehetséges...

Libabőröző élmény egy kissé esősebb délután, amikor a fényes napsütés helyett sötét felhők borítják az eget, a lábadat először fekete homokba dugni, miközben hangosan és erőteljesen fodrozódnak a hullámok előtted: a fekete színhez tartózó képzettársítások egyszerre felerősödnek, és az óceán is hirtelen barátságtalanná válik, még a fürdésről is lemondtunk! :)

Az pedig, hogy igazi azúr ablakot is itt találni, pontosabban La Pared település partján… igazi csoda-élmény volt.

Aztán persze ott van a sziget északkeleti csücskében a dűnevilág, egy mini homoksivatag, ahol egy idő után, ha elkezdesz beljebb sétálni, eltűnnek az emberek körülötted, és akár egy pillanatra eljátszhatsz a gondolattal, hogy milyen lehet kiszolgáltatottan bolyongani a forró homokban a tűző napsütésben és erős szélben. És nyugtázod, hogy nem hiába vannak azok a kendők és hosszú ruhák kitalálva az ilyen éghajlatra, és örülsz, hogy te legalább most a fejfedőről gondoskodtál, és persze nyugodtan fotózol és ugrándozol örömödben a dűnékről, de csak azért, mert tudod, hogy maximum tíz perces séta kell ahhoz, hogy újra a gyönyörű kék óceánba dugd a lábad. Mi ez, ha nem áldás?

Las Playitas városka a nyugalmával, strandjával és világítótornyával könnyen válhat az ember szíve csücskévé, nálunk sem volt ez máshogy - utolsó délutánunkat is itt töltüttük.  De persze oly sok csodás helyről, épületről, ízről, és élményről írhatnék még, köztük a vulkanikus talajról származó lanzarotei roséról, vagy a személyes aloevera-bemutató pazar élményéről vagy a lagúnákról, amik a nulla cm vízmélység előrejelzés dacára augusztusban mégis létzenek, és olykor térdig érnek, vagy épp Fuerteventura szent hegyének, a Tindayanak a kicsit illegális megmászásáról… De azt hiszem, most már elég a szóból! :)

Ajuy (ejtsd: "ahuj" :) )

La Pared

Corralejo dűnéinél

Las Playitas

Montana de Tindaya

ésatöbbi

Hűha...

Fuerteventura. 

Hogy? 

Fuerteventura. Fu-er-te-ven-tu-ra. Tudod, a Kanári-szigetek második legynagyobb szigete az Atlanti-óceán közepén; Afrika partjaihoz a legközelebbeső. Az örök tavasz szigetének is hívják, mert a leghidegebb hónapokban is 21-23 fok körül van a hőmérséklet, csapadék alig esik, Európa talán legcsodásabb tengerpartaji itt találhatóak. Az 1660 km² területű szigetnek (kb. 3x akkora, mint Budapest) összesen 150 km hosszú strandja van: aranysárga, fehér és fekete homokkal, és akkor még nem is beszéltünk a fenséges sziklás partokról! Az állandó szélnek köszönhetően pedig a meleg sem tűnik olyan elviselhetetlennek. 

Wow. 

Igen.

Jandia, Morro Jable

Fuerteventura a Kanári-szigetek legidősebb szigete, története a kanári forrópont 20 millió évvel ezelőtti aktivitásához nyúlik vissza. A sziget nagy része azonban 5 millió évvel ezelőtt alakult ki. A legutolsó vulkáni aktivitás úgy 4-5 ezer évvel ezelőtt történt. Felszínét leginkább a szél és a csapadék erodálja.  Legmagasabb pontja, a Pico de la Zarza „csak” 807m méter magas. A tengerparton állva vagy a sziklák között autókázva valahogy mégis inkább hatalmas hegyeknek, mintsem domboknak tűnnek a csúcsok!

Nem hallottam azelőtt Fuerteventuráról. Ha szörföznék, akkor biztosan. Az erős szélnek és a méteres hullámoknak köszönhetően a sziget a szörf bármely formája számára paradicsom. Fuerteventura jelentése – mint haazérve megtudtam – „erős szelek”, és nem árt erre az apróbetűs részre felkészülni. Mert a szél tényleg nagyon erősen fúj, augusztusban is. A képeslapra illő tengerpartok szigete azonban, amelynek egész területét bioszféra-rezervátummá nyilvánították, szörfdeszka nélkül is olyan természeti csodákkal kapráztat el - a türkiz-kék-zöld krisztálytiszta óceánon túl-, ami elfeledteti velünk, hogy az apróhomokos végtelen strandon a szél a homokot olyan erővel fújja ránk, hogy napozni képtelenség. Ezért aztán útra kelünk és felfedezünk. És a legkevésbé sem bánjuk meg!

Hogy hogyan indult spontán módon a szigetet felfedező útunk in medias res, hogy hogyan kezdtünk alkalmazkodni a szélhez és az erős napsütéshez, hogy hogyan nem találtunk mégsem első borászatot, de lett helyette kedvenc partunk és saját útvonalaink, és hogy hogyan szelidítettük meg a szigetet és a végén ő is hogyan szelidített meg minket, és lettünk barátok? Ez a mi történetünk, és megpróbálom többnyire képekben elmesélni.

A sziget legdélebbi csücskében:

Bérelj autót! Ez lehetne a szlogeünk is innentől, de nem véletlenül: tied az irányítás, olyan útvonalakat választasz, amilyet csak szeretnél, és keresztül-kasul bejárhatod a szigetet, ahol a legdélebbi és legészakibb (jelentősebb) települések között az út kb 2 óra. Persze, ha nem állsz meg felfedezni útközben, ami viszont elkerülhetetlen! Megjegyzem azért, hogy bizonyos útszakaszokon nem árt az erős idegzet. De elég, ha a sofőr rendelkezik vele! :)

A sziget déli részéről, Jandiáról (spanyolul nem igazán beszélők kedvéért: ejtsd: "handía") indultak felfedező útjaink, tíz napot töltöttünk Fuerteventurán, minden nap aktívan pihentünk, de a bakancslistánkon maradt még kipipálandó tétel. És sok olyan hely van, ahova többször is szívesen visszamennénk még.

Cofete partja fenséges. Már ha leírható egyetlen szóval a látvány. A párafelhőkbe bugyolált hatalmas sziklacsúcsok lábaiánál élvezni a végetlenből érkező óriási hullámok játékát, miközben talpunk a puha homokba fúródik… érzed, hogy emberként mily kicsi vagy, és itt és most hódolatodat teszed a természetnek. Arról nem is beszélve, hogy milyen úton jutottál el ide. Hálás vagy mindenért. :)

A mókusok cukik, és nem ágról ágra ugrándoznak, hanem igazi sziklamászók, és olyan szuper rejtőszínük van, hogy inkább a gyors suhanásukra leszel figyelems, mintsem a csíkos hátukat veszed észre.

A legdélebbi csücske a szigetnek Arizonát idézi a homokos-szúrós pozsgásokkal tarkított sivatagi tájjal és apró településével. A szörfözni tanuló fiatalok a telepített lakókocsi-faluval igazi kontrasztot képeznek, csakúgy, mint ahogy a kietlen, zord sivatagos táj egyszerre csak a kristálytiszta türkiz óceánban ér véget. Az egész szigetre jellemző ez a játék, körülnézel, és azt látod, hogy semmi sem tart örökké, illetve mindenre van feloldozás: az éltető óceán mindig karnyújtásnyira van, ahogy a pozitív meglepetések is.

Így lehet a sziklacsúcsokkal körülzárt völgyben az év nagy részében kiszáradt folyómederben óázis, ezért tudsz találni egy üdítő helyet a vasárnap déli pihenő idején is Betancuriában (és nem bánod, hogy a tonikhoz a citromgerezd helyett egy szelet almát kapsz, mert a citrom épp elfogyott…), és ezért bukkanhatsz street-art mesterművekre egy egyébként nem igazi turista-célpont városban, Gran Tarajalban.

Cofete:

A sziget legdélebbi csücskében:

Mirador astronómico de Sicasumbre (kilátó):

Úton Vega de Río Palmas és Betancuria felé:

Betancuria, a legrégibb város Fuerteventurán:

Vega de Río Palmas és az oázis:

Az élménybeszámolót egy kövekező bejegyzésben nemsokára folytatom, Grant Tarajalnak és a street artnak pedig majd egy külön bejegyzész is szentelek... :)

Colmar olyan, mint egy andalító séta a melengető őszi napsütésben. Virágosládák telis-tele színes és illatos virágokkal, megannyi színben pompázó fagerendás-spalettás házak, kényelmesen csordogáló ladikok a Lauch-folyón és egyáltalán nem sietős élet várt ránk Elzász szőlőhegyeinek lábánál. Kell ennél több egy csodás, szeptember végi napon?

Colmart elöször 823-ban említit írásos dokumetum, mint koronabirtok, Columbaria Fiscum, vagyis Galambház néven (Colmar latin neve Columbaria). A várost csodálatos módon megkímélte a történelem, így a belvárosban tett sétánkat a középkor, a reneszánsz és a francia klasszicista építészet remekművei kísérik. Már csak ráadás, hogy a Petit Venise negyedben spontán módon belibbenve egy ladikba, a várost átszelő folyócskán ringatózva titkos részleteket is megtudhatunk Colmar történetéből (angol vagy német nyelven). 

Van egy 2 Michelin csillaggal rendelekző éttermük is, igen, meg vásárcsarnok, idén augusztustól a folyóra ereszkedő terasszal, ír kocsma, meg macaron-remekműveket kínáló boltocskák, parkok és szökőkutak, és a város nem ordítja felénk, hogy Elzász borfővárosában járunk. Pedig de. És ha nem lenne elég, hogy itt, az Elzászi Borút mentén, a város határát elhagyva (szeptember lévén) aranyszínű szőlőhegy-rengetegek és arany-szőlőtengerek mentén vezet utunk, akkor végül, de nem utolsó sorban megemlítem, hogy Colmar szülötte Frédéric Auguste Bartoldi is, akinek többek között a New Yorki-i Szabadság-szobrot is köszönheti  a világ. Szülőháza ma múzeum, ahol megcsodálhatjuk tehetségének egy szeletét.